Aggódásaim

 Az a helyzet, hogy az elmúlt időszak nemigen kényeztetett el engem. 3-4 nagyon terebélyes területen vívom a csatát, illetve talán már nem is vívom, időnként inkább sodródom... Nem részletezném.

Ma hajnalban, mikor ismét három óra alvás után felébredtem, (nnna ez az egyik bajom!) sokmindent olvastam, és a 94. Zsoltárra találtam, amitől jelenleg úgy éreztem, hogy lehasad a szívem a helyéről. Nagyon megérintett, különös tekintettel a 14, a 19 és 22. versre:

14 Mert az Örökkévaló nem hagyja el népét,
nem dobja el magától örökségét!
19 Lelkem megtelt gondokkal és aggodalommal,
de megvigasztaltál és felüdítettél engem!
22 De az én védelmezőm az Örökkévaló!
Magas kőváram a hegycsúcson,
Isten a Kősziklám, ő a menedékem!

Imádságom a fent idézett igék alapján (Ha hasonló helyzetben vagy, nyugodtan mondd velem!):

Atyám köszönöm, hogy nem hagysz el, mert a népedhez tartozhatok!
Várom a vigasztalásod, tudom, hogy megteszed, mint már annyiszor! Köszönöm is előre!
Megvédsz engem és új lehetőségeket adsz, amiért szintén nagyon hálás vagyok.
Fiad a názáreti Jézus Krisztus nevében szólhattam Hozzád,
Ámen

Károliul:

14 Bizony nem veti el az Úr az õ népét, és el nem hagyja az Ő örökségét!
19 Mikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim: a te vígasztalásaid megvidámították az én lelkemet.
22 De kõváram lõn én nékem az Úr, és az én Istenem az én oltalmamnak kõsziklája;

A témában lásd még: Aggódásaim