Jó hírem van.
Nem mindig nekünk kell változni!
A történet a következő:
X éve járunk ugyanabba a gyülibe. Mikor megtértem, éreztem, hogy megtaláltam a szellemi otthonom. Azóta sincs ez másként.
"Végre a tökéletes emberek közé járok, itt nincs rossz reakció, itt lehet tanulni, stb" - sóhajtottam fel. A gyerekek kicsik, cukik, szuper aranyosak voltak. Azóta eltelt pár év. Immár nagyobbak, kamaszodnak, be-be szólnak, hisztiznek, hogy nincs kedvük ehhez-ahhoz.
És akkor jönnek a testvérek, és kérdezik:
- Miért van kifestve?
- Miért riheg-röhög?
- Miért oly rövid a szoknyája?
- Miért szaladgál?
- Miért játszik mobiltelefonnal?
- ....
Számtalan kérdés, ami bennem is mind felmerül.
Mégis látom, hogy a gyermek - aki amúgy is a hormonjaival küszködik - konkrétan KIAKAD. Te pedig kezelheted a sebeket, amit a testvérek okoztak.
Igazából az lenne a kérdés : Mit vár Isten -
- Tőlem
- A tesótól
- A gyerektől?
Mindhármunktól ugyanazt: Maradjunk szeretetben! Nyilván mindegyikünktől a saját szintünkön.
Ám az emberben erős a késztetés: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!
Az a hírem van, hogy ez Isten privilégiuma. És ő nem az Én-, hanem az Ő Saját képmására szeretné az embert formálni.
1Ján 4:16 Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne.