Bizony mondom Néktek, hogy a sérüléseknek, sértettségeknek a kimeríthetetlen tárhelye az emberiség.
Nem csak én vagyok lelkibeteg, hanem sokan mások is, mondhatjuk társadalmunk java része.
Mit mondhatnék, mikor a saját családomban is egymásnak esnek az emberek, hogy ki-, mit mondott, hogy mondta, volt-e alapja rá, megsértett, megsértődtem, kinek van igaza?
Aztán a legfőbb kérdés, ha igen, hogyan koordináljam, beleszóljak-e, beszéltessem-e a feleket egymással, komolyan mondom, egy méhkas az egész, és én ebbe nyúljak bele...? Mindeközben nekem is persze ezerrel jön a karácsony, ki kéne vakarni a házat a dzsuvából, - mert hála Istennek festettünk, felújítottunk, - meg, mert én hívtam meg ezt a sok veszeksző embereket. Nem beszélve arról, hogy nincs már szabim, főzni is kéne, és van két egész nap mindarra, hogy valahogy rendezzem az egész cuccot.
Mindamellet minden nap a bányában 3 (most csak 3...) ügykörben próbálok folyamatosan dönteni, segítséget nyújtani és persze mindezt a jogszabályok mentén haladva, ugyanakkor emberségesen eljárva, mert az napi kb. 20-30 ügyfél, akinek az ügye papíron elém kerül, ember....
Ilyenkor verseng bennem az ember, a családtag, a lelkigondozó, a hivatali ügyintéző.