Együtt sírtunk Jónással

Jónás így imádkozott Istenéhez, az Örökkévalóhoz a hal gyomrában:

2 „Az Örökkévalóhoz kiáltottam
    szorult helyzetemben,
    és ő meghallgatott engem!
A halál gyomrából kiáltottam hozzád,
    mégis meghallottad hangomat!

3 Mert a mélységbe hajítottál,
    a tenger közepébe dobtál,
    körülvett az áradat,
összecsaptak hullámaid a fejem fölött,
    s örvényeid elborítottak.
4 Már azt gondoltam:
    bizony végleg eltaszítottál szemed elől!
Vajon láthatom-e még valaha
    szent Templomodat?

5 Bezárult fölöttem a mély víz,
    elborít az ár, a torkomig[a] ér,
    hínár szövődött fejemre,
6 a hegyek alapjáig süllyedtem,
    örökre bezárultak
    a föld reteszei mögöttem!

Örökkévaló Isten,
    te mégis kiemelted
    lelkem a pusztulásból!
7 Mikor elcsüggedtem,
    rád emlékeztem,
imádságom feljutott eléd,
    szent Templomodba.

8 Akik hitvány bálványokhoz
    ragaszkodnak,
elhagyják az egyetlent,
    aki könyörülhet rajtuk!
9 De én hálával áldozom neked, Istenem,
    és fogadásaimat megadom!
Bizony, az Örökkévalótól
    jön a szabadulás!”