Még csak a gondolat körvonalait érzékelem, nem tudom, hogy sikerül -e leírni, de úgy vélem, hogy érdemes vele foglalkozni.
Szóval ahogy reggel olvastam arról, hogy Isten és ember között megvan a feltétlen elfogadás, legalábbis az Örökkévaló részéről.
Vajon abban hibáztam a régebbi elmúlt években, hogy próbáltam istenként elfogadni az embereket?
Mármint úgy, ahogy Ő teszi ezt velünk?
Minden hibájuk ellenére úgy tenni, ahogy Ő.
Ez pedig egy hasadékot képzett köztük és köztem.
A közelmúltban pedig egyszerűen megcsömörlöttem az emberektől. Egyszerűen rosszul voltam a közelünkben. Távol tartottam magam tőlük.
Pontosan láttam a hibákat, vétkeket, ettől rosszul lettem.
Most sokkal jobban vagyok, mint akinek lassan eltűnnek a méreg nyomai a szervezetéből.
Hogy leszek -e olyan, mint régen? Nem valószínű.
De a gyógyulás útjára léptem, legalábbis remélem.
