Ő is ugyanazért a célért dolgozik, sőt. Ő már sokkal többet tett meg érte, mint amit én valaha is képes lennék tenni. Sokkal jobban szereti azt, aki a szomorúságom tárgya és sokkal inkább fájna Neki, ha elvesztené. Elszomorít, hogy milyen erős az az ellenállás, ami távolabbra sodorja az embereket Tőle.
Ő pedig senki ajtaján nem ront be. Csak áll és kopog.
Hiszem, hogy a jelenem szomorkodása egy fajta közbenjárás. Erről is szóltam pár bejegyzéssel előbb. És hogy mindezt a bennem élő Szent Szellem végzi, ezt különleges ajándéknak tekintem.
Nem tudok elég hálás lenni Istennek azokért a testvéreimért, akik az Ő beszédeit szólják. Egyszerűen csak rendelkezésére bocsátják saját magukat és átadják nekem az Ő üzenetét. Ebben a Lídiás lányok péntek reggeli csoportja és a Bárka gyüli és a Debreceni Szabker pásztorai nagyon nagy segítségemre vannak.
Régen is elgondolkodtam, most sem
100%-ig tiszta előttem a fogalom: "Szellem szerint / Szellemben
imádkozni". Az biztos, hogy többször leptem meg magamat
azzal, hogy teljesen szokatlan imákat mondtam el, teljesen szokatlan
érzelmek törtek fel belülről, és teljesen érthetetlen
intenzitással jártam közben - akár teljesen ismeretlen
emberekért teljesen ismeretlen szavakkal.
Félek magamat átadni, mert mi tagadás
fájdalmas. Viszont hatékony. Mint ahogy Pál írja a Galatáknak:
Gal 4:19 Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szülök, míg
kiábrázolódik bennetek Krisztus.
Valami ilyesmit ír Chambers is itt.
