Tegnap Lídia imacsoportról hazafelé tartottam, mikor a zebránál megállítottak a polgárőrök, hogy a lurkóinkat védve az autósoktól átengedjék.
Érdekes volt az a nő. Egy kicsit bizonytalan volt, de mégis elém lépett és megállított. Felemelte a kezét, így jelezte, hogy én itten tovább már nem mehetek, mert a gyereknek át kell jutnia a zebrán épségben.
Hogy ebben mi volt a csodálatos?
Talán a kép, ami eszembe jutott arról, hogy ha idegen emberek életük kockáztatásával hideg reggeleken képesek a gyermekeink védelmében ilyen áldozatokra, talán nekünk is ilyen hatékonyan kellene ellátni az ő szellemi védelmüket.
Nem tagadom ebben a pillanatban elsírtam magam, részint mert marhára szentimentális vagyok, részint mert úgy éreztem ez a kép Istentől jött, hogy mutasson nekem valamit.
Az is eszembe jutott, hogy a sátán bizony gyermekeinket is támadja, hiszen minket bevenni rajtuk keresztül is hatékonyan tud. Egy hívő szülő, mikor a gyermeke beteg sok kísértéssel szembesül. Ha beteg lesz a gyereked két dolgot tehetsz:
- Megharagudhatsz Istenre, mer' mér' engedte meg? - és ezzel a felkiáltással meg is keményítheed a szíved,
- vagy odaadod Neki, kezébe teszed bizalommal. Közben a rajtad múló szellemi részt te végzed el, lásd ima.
És felvett.
Nincs semmi nagyobb baj a kislányommal, csak a térde fáj nagyon, azért kellett orvoshoz vinnem, hétfőn meg majd a beutalóval az ortopédiára. Lídián már imádkoztunk is érte hogy jó orvost kapjunk, ne hánya-vetihez kerüljünk. Ne legyen túlkapó, aki mindent meg akar operálni, de túl laza sem, aki semmivel nem törődik.
És lásd meg Isten szeretetét: Bementünk a háziorvoshoz, de mivel nem jól emlékeztem, más rendelt. Jé', ez az iskolaorvos, nagyon alapos, sürgősségivel utalta be az ortopédiára, de egyből hívjam fel ezzel a jelszóval: sürgős, mert különben november nyolcvanadikára kapunk időpontot...
Így is lett. Mondja is a nő a vonal túloldalán: Anyuka! Hétfő. Délelőtt, vagy délután? De hadd súgjak, délelőtt alaposabb ellátást kaphat a gyermek. A délelőttit választottam.
Természetfeletti gondoskodás ez kérem.
És itt emlékezem egy sort:
- Néhány éve - megtérésem után pár évvel - nagyon meggyötört az ellenség. Mindenfélét el akart hitetni velem. Azt, hogy a testvéreim nem jó emberek. Azt hogy Isten nem hallgatja meg az imáimat. Azt, hogy a gyerekeim nem kapnak védelmet. Akkor a nagyobbik lányomnak fájdult meg hasonlóképpen a lába, ráadásul gyülitáborban!!! Na de bepipultam rá, elzavartam a Sátánt, kinyilvánítottam a hovatartozásomat. Éjszaka felemelt kézzel imádkoztam a gyerekemért és elvettem a szabadságom! És a gyerekemnek meggyógyult a lába! Kő kövön nem maradt a Sátán erődítményéből. Hitben megerősödtem - hála Istennek!
- Mikor a kisebbik lányomat orrmandula műtét után visszahozták a szobába, és megállt a szíve, majd a nővér futott vele ölben vissza a műtőbe, és nekem semmi egyéb gondolatom nem volt, mint hogy zsibbadtan álltam és elmondtam Istennek: Tiéd minden teremtmény a földön! Visszahozták teljes épségben - Hála Istennek.
- Szintén a kicsi nem volt hat éves, mikor 220-as pulzussal vittem orvoshoz. (A normális 70-80). Napokig ilyen gyorsan vert a szíve, és teljesen megmagyarázhatatlanul, mert semmi szervi elváltozása nem volt. Kórházba került az intenzív osztályra kivizsgálásra, de semmit sem találtak. Azóta, ha nagy ritkán előjön a tünet, saját maga diagnosztizálja, és néhány gyakorlattal helyrebillenti. (A gyakorlatokat köszönöm Sárinak! :) ) A kezelést köszönöm Istennek! És hogy itt mi volt az én részem: A gyerek ágya mellett olvastam a Bibliában, hogy jogosult vagyok arra, amit Jézus miatt örököltem. Ezt magaménak fogadtam el:
Tudnám még sorolni, de egyenlőre idő hiányában ennyi. Így vagyok én örökös, és így veszem birtokba az örökségem.
Lásd még ebben a témában
En gard!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése