Ma reggel megint csak az volt a következtetésem, hogy nem lehetek büszke az életemre, és mindarra, aki vagyok. Megütöm-e a mércét?
Úgy akarom, de nem megy.
Egyedül egy jó van bennem:
Ján 14:16-17 És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.
Aztán megint ugyanabba a gondba ütköztem, mint az előző - hasonló lelkiállapotomban írt, lent ajánlott - ilyen témában írt bejegyzés írásakor. Mégpedig pecsét képet kerestem a neten, és a mágiától a szabadkőműves cuccokig, mindenféle pecsét képe akadt a kezem ügyébe. De nem választom egyiket sem.
Mert nagyon nem mindegy, kinek a pecsétje van az életemen. Minden szomorúságom ellenére igaz, hogy:
2Kor 1:20-22 Mert Istennek valamennyi ígérete ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné az Isten dicsőségére mi általunk. Aki pedig minket ti veletek egybe Krisztusban megerősít és megken minket, az Isten az; Aki el is pecsételt minket, és a léleknek zálogát adta a mi szíveinkbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése