Ma reggeli bibliaóra után az együttérzés volt a szívemen. Milyen sokszor van, hogy azt gondoljuk, a hitünk csak abban nyilvánulhat meg, ha megugorjuk a nagy, magas hitpróbákat. A kérdésfelvetés az volt, hogy mi lenne velünk, ha mondjuk a mi házunkat vinné el az árvíz? Vagy egyéb katasztrófák érnének minket?Bevallom, engem elfog időnként a félelem, hogy egy-egy nehézségben képtelen lennék megállni.
Talán valaki azt mondja erre, hogy hitetlen vagyok. Nem hiszem, hogy az lennék.
Jó néha elengedni magam, és hagyni, hogy Jézus a vállára vegyen és cipeljen. Jó átadni magamat annak az érzésnek, hogy nem minden az én megfeszített tempómon, vagy csuda klassz "hit-izomzatomon" múlik.
Ugyanígy gondolkodni másokról.
Egyszerűen csak néhány számomra jeles személyiség hozzáállása jutott eszembe:
- Mikor Ábrahám Sodoma lakosságáért alkudozott. - Nem azért, mert olyan jeles város volt.
- Mikor Mózes azt mondta, hogy Isten őt is pusztítsa el a néppel együtt. - Nem azért, mert olyan hűségesek voltak Istenhez.
- Mikor Pál apostol azt mondja: Ki beteg úgy, hogy én is vele együtt ne lennék beteg, és ki botránkozik meg úgy, hogy én is ne égnék?
- Végül Jézusról azt mondja az Írás, hogy megrendül a gyarlóságainkon, hiszen hozzánk hasonlóan Ő is mindezekben megkísértetett. - Kivéve a bűnt.
Asszem ez a jó lelkület...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése