Mécs László: Májusi legenda

Zöld vetések ringó tengerében
gyalogösvény ment, oly keskeny éppen,

mintha Mózes vágta volna széjjel
világhírű varázsvesszejével.

Léha tücskök dáridója zengett,
s csiklandozta a mosolygó csendet.

Bár szívemben régi tüske égett,
megáldottam a nagy mindenséget.

Az utacskán lábom hetykén ment át,
orrom mesét szimatolt, legendát.

S íme jött is szembe az ösvényen
egy szakállas koldus lassan, vénen.

Úgy mutatta félkarját, a csonkát,
pőrén, mint pénz-kölykező vagyonkát.

Másik karja felém nyúlva pénzt kért.
Belenyúltam a zsebembe pénzért.

Számolgattam, aprópénzt kerestem
bosszankodva és fukarka-resten.

S míg pirulva pénzt böngészve álltam,
hirtelen lúdbőrös lett a hátam,

különleges túlvilági csend lett,
harangvirág hallhatóan csengett,

s bár lehunytam mindkét szempillámat:
mintha Jézus nézett volna rám ott,

borzongások leptek el, mint hangyák,
s meghallottam Jézus titkos hangját:

“Mit számolgatsz olyan kínos-bölcsen?
Mikor kértél, hogy szíved megtöltsem

boldogsággal, s balzsam kellett, kegyszer:
anyád csókját számoltam csak egyszer?

Megszámoltam álmaid vetését,
gyermekek, fák, fecskék nevetését,

holdas esték néma titkú báját,
lepkék, rétek tarka karneválját?

Megszámoltam a sok szívet, ember,
mely feléd nyílt mint tulipán-tenger?

Számoltam az égből rádszalasztott
napsugarat, jóságot, malasztot?

Megszámoltam csöppenként a vérem,
mely kifolyt, hogy élhess hófehéren,

s boldogsággal szívedet megtöltse?
- Te meg számolsz mint garaskák bölcse!”

... E szavakra pillám fölnyitottam,
de nem láttam csak a koldust ottan.

Pénzt várt. Én meg zavaromban nyomban
pénztárcámat a markába nyomtam.

Ó rémnézett félve, megindultan,
s azt gondolva, hogy megbolondultam:

futni kezdett. Nagy jókedvem támadt,
zöld kalászok csókolták ruhámat,

tust vonózott a föld minden tücske,
s a szívemből önmagától
kihullott egy régi rozsdás tüske.