A szeretetről

 Nemrég megfigyeltem magamon, hogy vannak emberek, akiknek a hibája - bár nyilvánvaló a számomra, de - egyáltalán nem hoz ki a sodromból. Sőt, ha rákérdeznek erre a dologra, akkor sem az erősödik meg bennem, hogy hű, tényleg, ez a valaki nagyon szenya, sőt megvédem, és nem hagyom, hogy rosszat mondjanak róla.

Megint mások, akik fel tudnak bosszantani, kb. két perc alatt kiborítanak. Erős hajlandóságot érzek rá, hogy kibeszéljem őket, és csipkelődő, szurkáló legyek az irányukba. Akár szemtől-szemben, akár a hátuk mögött.

Miért van ez? Nem akarok ilyen lenni! Kedvenc írásom az IGAZI szeretetről:

A szeretet hosszan tűr; a szeretet türelmes és jóságos. Ez a szeretet nem féltékeny, nem irigy, nem dicsekszik, nem büszke,  nem viselkedik gorombán, nem önző, nem gurul méregbe, nem tartja számon, ha valaki rosszat tesz,  nem örül a gonoszságnak, de együtt örül a többiekkel az igazságnak.  Mindent eltűr, mindig hisz, mindig remél, mindenben kitart. Ez a szeretet soha nem múlik el. 

Ez is érdelkelhet:
Űrszemét
Duma, duma...
Szemműtét
Kőszív