Apa...

 Milyen szép megszólítás! -  Merengtem ma hajnalban  midőn ágyam egy laza mozdulattal fenéken billentett. Neeeeem, nem fogok felkelni 3 óra 54 perckor, de aztán megint hiába próbáltam visszaaludni. Megfőztem teát, kávét, és bevackoltam magam  a kedvenc sarkomba elmélkedni.
 Azért szólítottam Aput, mert elmerengtem azon, hogy mennyire magunkra hagyottak vagyunk mi emberek az érzéseinkkel. Egy napon belül is annyi, de annyi érzelem fut át, vagy éppen időzik nálunk. Fájdalom, közöny, dac, csüggedés, harag, kísértések. Esetleg fül /szemtanúja vagyok valaminek, amit nem akartam meghallani... Nem tudjuk, hogyan kezeljük ezeket. Nem lett volna szabad Ádáméknak elrontani azt, ami volt.
 Az iskola utolsó évében sokan kérdezik tőlem, mi leszek, ha nagy leszek? Én pedig azon gondolkodom, hogy mi szeretnék lenni, miben vagyok jó? Talán a fentebb említett érzelmek kezelésében és empátiában nagyrészt jó vagyok, kivéve  ha magával ragadott valamelyik, mint tegnap. (Tegnap azt éreztem, hogy, ha elém kerül az az illető  akire haragszom, tutira megfejelem.)
Amióta eszemet tudom  mindig érdekeltek az emberek. Nagyrészt szeretem őket, szívesen segítek nekik, valahogy gyakran elmondják, hogy mivel küzdenek, de ezt jól lereagálni csak Jézus miatt tudom. A jól alatt azt értem, hogy mindig helyes mederbe kell terelni a saját csapongó érzéseimet is és újra  meg újra vissza kell térnem a kályhához. Ez egy alternatív valóság, de otthon vagyok benne. Öröm és békesség járja át a szívemet. Apa érti, tudja. Szeretem.

Tudott valamit C. S. Lewis.
Nem csak a Narniát.
Mindenki azt mondja, hogy a megbocsátás szép ötlet, amíg valamit meg nem kell bocsátania.