Emlékek

 Egy történet a héten összetörte a szívemet, és arra gondoltam megosztom, bár nagyon mély és intim, de talán elmond valamit az emberről, az egyéni tragédiákról, életutakról.
Apukám gyermekotthonban nőtt fel az anyukája korai halála miatt. Hetedmagával került állami gondozásba, mert édesapja újranősült, és az új ara nem vállalta a gyerekeket. Erről sajnos nem sokat tudok, úgyhogy címszavakban ennyi.
Anyukám mesélte ezt most nekem és napok óta nem tudok sírás nélkül a következőkre gondolni:
Apuék összeházasodtak, megszületett nővérem, én meg pocakban voltam, mikor is apu csinált valamit, ami miatt anyai nagyapám el akarta zavarni a háztól.
Apa térdenállva , kezeit összetette és úgy könyörgött, hogy ne szakítsa el a családjától. Így történt, hogy én apuékkal nőhettem fel, megtapasztaltam, hogy milyen, ha felkap és megpörget, vagy éppen barackot nyom a fejemre. Olykor megcsipentette az arcomat a mutató és a középső ujját behajlítva csupa szeretetből. Szétcsikizett, dögönyözött, szeretett minket. Néha elnáspángolt, de nagyon finoman és csakis féltésből.
Itt nem arról van szó, hogy az emlékek megszépítették a múltat. Tökéletesen emlékszem az árnyakra is, de mindig tudtam, hogy apu nagyon szeretett minket, csak volt olyan, hogy eltakarta előlem valami.
És elgondolkodtam azon, hogy milyen apróságon múlhat, hogy valaki családban nőhet fel. Cseppet sem magától értetődő.
Hálás vagyok érte.