Mikor az első gyermekemet szültem, első körben nem akartam kérni fájdalomcsillapítást, de aztán pár óra múlva, mikor elkezdődtek az erősebb fájások, gyorsan döntést hoztam, hogy legyen:
Tűt a gerinc mellé, és hadd szóljon! Kérem a cuccot! - hiszen ki tudja meddig fog elhúzódni.
Így is lett. Hamarosan nekem nem fájt semmi, de, - ahogy emlékszem - ott állt mellettem a doki, míg én ráérősen, nyugodtan feküdtem, mosolyogtam és azt mondja:
Anyuka, most már ideje lesz, hogy kinyomjuk a babát! Én pedig csak a monitoron láttam a fájásaimat, mert érezni semmit sem éreztem.
Most azon gondolkodtam el, hogy nekem ugyan nem fájt semmi, de a baba mit élhetett át ott bent?
A szülés megindult, ő szorongatva volt, nekem pedig nem volt sürgős segíteni neki kiszabadulni a présből.
Jaaaj, eszembe jutott, hogy miért jött elő a kép!
Mert Ezékiásról olvastunk a péntek reggeli Lídia csoporttal.
„Királyunk, Ezékiás üzeni neked: »Ó, jaj ez a nap! Mert megszorongatnak, megfenyítenek bennünket, és gyalázatot kell elviselnünk! Olyan szorult helyzetbe kerültünk, mint a magzat, aki már majdnem világra jött, de anyjának nincs ereje hozzá, hogy megszülje. Istenünk, az Örökkévaló talán meghallotta, mit mondott Rabsaké, akit ura, Asszíria királya azért küldött ide, hogy az Élő Istent gyalázza. Talán meg is bünteti őt az Örökkévaló ezért. Te pedig, Ézsaiás, imádkozz és könyörögj népünk maroknyi töredékéért, amely még életben maradt.«”
Ez is ebben a témában íródott
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése