Naplóztam

Ez az én blogom.
Miért is ne írhatnék itt le mindent, ami aktuális nehézség az életemben? Igaz ugyan, hogy néhányan, akik elolvassák nem hívő rokonok, másképp értékelik és bizonyítékokat gyűjtenek ellenem, de nem baj. Van pajzsom.
Majd ha egy idő múlva visszanézek, tudom mondani: Ez és ez történt velem akkortájt, így és így szabadított meg az én Istenem belőle...
Tehát a halottak napi jövés-menésben ellátogattam anyukámhoz, aki mostanában nincs túl fényesen. Évekkel ezelőtt, mikor apa meghalt, nagyon szomorú lett, azóta is ezen szomorkodik.
Pedig apa szerintem a Mennyben van. Majd meglátom egyszer... Ezt abból is gondolom, amilyen békességet kaptam felőle, mikor meghalt.
Szóval felkaptam a két lányt és beültünk a kocsiba, és indultunk anyuhoz.
Kis nyugtalanság volt bennem, mert visszaemlékeztem a nyár-végi kalandra, mikor úgy volt pár napra nála hagyom a lányokat, hogy tudjunk nyugton dolgozni és ne kelljen otthon hagynunk őket egyedül, egész álló nap villanypásztor (tv, internet) gondjaira bízva.
Akkor magából kikelve fogadott, hogy már megint előbbre való volt minden (Isten, gyülekezet), mint ő, és hogy egy órát késtünk a vasárnapi ebédről, ami kihűlt, különben pedig Szandi a képébe röhögött...
Egyszerűen nem voltam képes ezek után a gondjaira bízni a lányokat, és azonmód sarkon fordulva hazajöttünk.
Ezeket rövidesen tisztáztuk, elismertük, hogy nem volt valami nagy bölcsesség így felkapni a vizet, azóta eltelt pár hónap.
Szerdán - bár eleinte jónak tűnt, finom kaja, meleg légkör - megint kezdődött a kóstolgatás, aztán jött a múltkorinál is erősebb kirohanás a lányom ellen. És mindez mögött ott feszült a végtelen szeretetlenség, ami csak áradt- áradt a lányom ellen, a férjem ellen, a gyüli ellen, aminek még a nevét sem mondta ki, Isten ellen, és hogy soha nem akar minket látni többet, különösen az általa nem kedvelt családtagokat. Bár igyekeztem tisztázni a dolgokat, míg a lányok kint ültek a kocsiban, nem sikerült. Több évvel ezelőtti, akkor ki nem mondott sértéseket hozott elő, amiknek semmi valóságalapja nem volt. Ettől már ordítottam és bután viselkedtem. Aztán eljöttünk. Én igyekeztem nyitott ajtókat hagyni felénk magam mögött.
Tegnap különösen szíven ütött Magdi néni története arról, hogy az egyik kisfiú a gyüliben azt gondolta, hogy a sok néni aki odajár, mind az ő nagymamája.
Persze hogy szétbőgtem az agyam. Isten megint rátette a kezét egy különösen érzékeny pontra.
Megköszöntem a hívő ,,nagymamákat" a gyerekeim életében, és újjászületett igaziakért imádkoztam szellemben. Azért, hogy anyukám térjen meg és ismerje el, milyen kicsi dolgokat is képtelenek vagyunk Jézus nélkül megtenni.
Hogy szeressünk. (Mit akarsz hogy cselekedjek veled? - kérdezte Jézus. Uram, hogy lássak! - mondta a vak. Márk 10:51)

Ma reggel ki tudja hogy kerültem oda, arról olvastam, hogy 

Mt 10,34-37 „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békét hozzak a földre! Nem azért jöttem, hogy békét, hanem hogy kardot hozzak.

Azért jöttem, hogy: »szembeállítsam a férfit az apjával, a leányt az anyjával, és a menyet az anyósával.

Így az embernek a saját családtagjai lesznek az ellenségei.«

Aki tehát jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem érdemli meg, hogy hozzám tartozzon. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, az nem érdemli meg, hogy hozzám tartozzon.

Úgy érzem ezekben a feszültségekben képes Isten arra, hogy a saját magunkról táplált illúzióinkat nemes egyszerűséggel leleplezze.

Eichorn mára