Minap reggel, ahogy egy ideje szoktam is, beöltözve tornához, izzasztó öv, meg ilyesmi amikor megjelent Manci, a családunk herélt kandúrja egy nagyon is ficánkoló, kövér egérrel a szájában az étkezőben.
...igen, róla van szó.
Mit mondhatnék? Megállítottam a jutubét, és vad egerészésbe kezdtem.
Igen, én, mert a fent említett játszásiból elengedte, az egér pedig huss, beszaladt a szekrény alá. Tulajdonképpen megértem, de azért mégse szeretnék együtt lakni vele, úgyhogy eldönthettem, hogy kúszok, mászok a földön egy bográcskeverő fakanállal, vagy elengedem a dolgot, és vele együtt a bazi nagy egeret.
Az előbbit választottam, de az egér nagyon nehezen állt kötélnek.
Manci mindeközben elvesztette az érdeklődését a vadászat iránt, és egykedvűen figyelte a vesződségemet. Lehet, hogy röhögött is rajtam.
Az egér végül a macsek karjai közé szaladt, de, ahogy azt előbb is mondtam, Manci feladta.
Vagy megunta, mindenesetre tudtam, hogy csak magamra számíthatok.
Sajnos, (most az állatvédők fogják be a fülüket!) az egér elhalálozott, és erről én tehetek, meg a bográcskeverő fakanál, amivel lecsaptam.
Nem baj, veszek másikat.
Na, nem az egérből.
🐭🐁
De, hát muszáj volt, mert indulni kellett dolgozni.
Egerészésből nem élünk meg.